Előzetes: Nick és Tesla veszélyes laboratóriuma

Kalandos és tudományos. A Cerkabella és a Vivandra kiadó közösen jelenteti meg Nick és Tesla rejtélyes történetét elektromágnesekkel, betörőriasztókkal és sok más otthon megépíthető kütyüvel. Kedvcsinálónak itt a könyv első fejezete (Krusovszky Dénes fordításában). A teljes könyvre már csak két hetet kell várni.

Valaki beült Joe Devlin taxijába, mire ő leeresztette az újságját és a visszapillantóba nézve épp megakarta kérdezni: merre lesz a fuvar?

De ekkor megmerevedett.

A hátsó ülésen egy fiú és egy lány ült szomorú, komoly arccal. Tizenegy vagy tizenkét évesnek néztek ki.

Felnőtt jelenlétére semmi sem utalt.

Két kölyök egyedül száll be egy taxiba a San Francisco-i Nemzetközi Repülőtér előtt?

Joe zsigerei zűrt jósoltak.

A fiú a kezében tartott cetlit nézte.

– Öt-tizenhárom Chesterfield sugárút – olvasta.

Joe hallotta a papírzizegését, ahogy a fiú beszélt. Remegett a keze.

– A Félhold-öbölben – tette hozzá a lány magabiztos, eltökélt hangon. – Az itt van a közelben, nem igaz?

Joe hátrafordult, hogy szemügyre vegye leendő utasait. Ugyanúgy voltak felöltözve, mint a legtöbb gyerek – póló, farmer, tornacipő –, mégis levertnek és komolynak tűntek, ami nem illett a korukhoz. Semmi más nem volt náluk a cetlin, két kicsi, fekete utazótáskán és egy-egy könyvön kívül.

A fiú kezében Az idő rövid története, vagy valami ehhez hasonló volt, a lányéban pedig az Alkalmazott robotika elmélete: Mozgástan, dinamika, irányítás.

– Ugye, nem szöktetek el otthonról? – kérdezte Joe. – Hol vannak a szüleitek?

– Nem vagyunk szökevények – felelte a lány. – A szüleink… hát… szóval…

– Üzbegisztánban vannak – vágta rá a fiú.

Joe pislantott egyet.

– Üzbegisztánban? – kérdezte.

A fiú bólintott. – A szójabab növekedését figyelik.

– Nos, ennél azért egy kicsit bonyolultabb a dolog– jegyezte mega lány.

– Ó – válaszolta Joe. – Hááááát, jó.

– Ideküldtek, hogy a nagybátyánknál töltsük a nyarat – mondta a fiú. – Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de úgy látszik, nem ért rá kijönni.

Joe a gyerekekre meredt, nem tudta eldönteni, higgyen-e nekik, mert akkor is zűrösnek tűntek, ha tényleg igazat mondtak. Márpedig Joe nem szerette a balhét.

A lány mélyen beletúrt farmernadrágja zsebébe, és egy köteg gyűrött papírpénzt vett elő.

– Kilencvenhárom dollárunk van – mondta.

A fiú is kotorászott a zsebében, és így szólt:

– És még ötvennyolc cent. Az elég lesz, ugye?

– De még mennyire – felelte Joe.

Visszafordult, majd beindította a motort és a taxiórát.

A balhét nem szerette Joe, de a pénzt igen.

A taxisofőr időnként hátrasandított a gyerekekre a visszapillantó tükörben. A lány a mellettük hullámozva tovafutó észak-kaliforniai dombokat nézte, miközben a fiú a nyakában lógó, csillag alakú ezüstmedállal játszott.

– Hagyd abba! – szólt rá a lány, amikor észrevette, hogy mit csinál. – A végén még eltöröd.

– Mit török el? Még mindig fogalmam sincs róla, hogy mi ez.

– Egy ékszer, semmi más. Emlék anyától és apától.

– És mióta érdeklik anyáékat az emléktárgyak?

A lány megvonta a vállát.

A fiú pedig újra piszkálni kezdte a medált.

– Én különben sem hordok ékszert – tette hozzá dünnyögve.

A lány visszafordult, és ismét az ablakon át nézelődött.

Egy pillanattal később aztán ő is előhúzott egy ugyanolyan medált a nyakából, és szórakozottan dörzsölgetni kezdte.

Joe kiszúrta, hogy nagyjából húsz méterrel lemaradva egy nagy fekete terepjáró követi őket már kilométerek óta. Talán csak véletlen, hogy ott jött mögöttük, miközben a reptérről a 101-es déli, majd a 92-es nyugati főútra kanyarodtak. De mégis, ha a Balhé vezetni tudna, mi mást hajtana, mint egy nagy, fekete terepjárót?

Joe rálépett a gázra.

Joe hetente legalább egyszer megtette a kanyargós utat a Félhold-öbölig. Habár csak egy aprópont volt a városhoz képest, tökéletes helyen feküdt – a parthoz simulva, egy buja, dimbes-dombos erdősáv szélén –, nem csoda, hogy annyi turista kereste fel.

Csendes, régies és kedves városka volt. Meg unalmas is, de úgy tűnt, ez nem zavarja az odalátogatókat.

A Chesterfield sugárút 513. jó környéken volt, nem messze az óceántól. Igaz, a ház kicsit lerobbantnak tűnt. A színe fakóbb, a kocsibeálló repedezettebb, az udvar pedig gazosabb, mint a szomszédoknál. Még a postaláda egyik oldala is behorpadt és felrepedt.

Miközben Joe kocsija lassított, hogy megálljon a ház előtt, a pázsiton egy fűnyíró járt körbe-körbe. Mögötte viszont senki sem járt körbe-körbe. Mintha egy szellem nyírta volna a füvet.

Egy kötél feszült a fűnyíró és az udvar közepére leszúrt vasrúd között. A kötél vége a rúd tetejére, egy csigába volt felgöngyölítve. Ahogy a fűnyíró haladt, a kötél leoldozta magát, lassan, egyre hosszabbra nyúlva, amitől a gép is fokozatosan nagyobb és nagyobb körökben járt.

Ez egy önnyíró gyep volt.

– Szuper! – mondta a lány.

– Ühüm– nyögte a fiú.

Aztán a rúdra mutatott. Minél jobban húzta a fűnyíró, annál inkább oldalra dőlt.

– Ó – sóhajtott a lány.

A rúd megbillent, aztán el is dőlt, a pályájáról letért fűnyíró pedig átgázolt az egyik szomszédos kertbe. Sorról sorra rágta keresztül magát a gyönyörűen ápolt virágágyásokon, amíg egy kerti törpének ütközve zátonyra nem futott. Aztán csikorogva, durrogva és fekete füstöt pöfékelve lángra lobbant.

– Nos– mondta a lány –, szuperötlet.

– Hatvanöt dollár lesz– szólalt meg Joe.

A lány leszámolta a pénzt.

– És még borravalót is kéne adnunk, ugye? – kérdezte a fiú.

– Ne foglalkozzatok vele – felelte Joe. Tiltakozott a lelkiismerete, amiért magára készül hagyni a két gyereket egy romos ház előtt, egy felrobbant fűnyíróval. Tudta, ha nem indul el most azonnal, a végén még megsajnálja őket.

Miközben elhajtott, a visszapillantóban bámulta a gyerekeket. A kidőlt rúd mellett térdeltek és a kötelet vizsgálgatták. Úgy festettek, mint akik újra fel akarják állítani, hogy egy másik fűnyíróval próbálkozzanak tovább.

Valamivel távolabb, ugyanabban az utcában Joe meglátta a fekete terepjárót, amely még az autópályán tűnt fel neki. Egy sötét alak ült a volánnál. Akárki is volt, nő vagy férfi, az biztos, hogy a gyerekeket figyelte.

Joe zsigerei nem tévedtek a két kölyökkel kapcsolatban. Zűrösek voltak. Hátborzongatóan zűrösek.

Gyorsan továbbhajtott, és közben tett egy fogadalmat magának, amelyet mindenképpen betart, ha legközelebb a reptéren jár.

Mostantól csakis középkorú turistákat szállítok. Középkorú turistákat. Középkorú turistákat…

– Az legalább már kiderült, hogy Newt bácsikánk itt van valahol a közelben – állapította meg Tesla.

– Honnan tudjuk? – kérdezte az öccse, Nick.

Tesla a fűnyíró felé biccentett. – Szerinted az kinek a műve?

– Ez nem bizonyít semmit – vágta rá Nick. – Ha meg tudod bütykölni, hogy magától nyírjon, azt is meg tudod bütykölni, hogy beindítsa magát.

– Igaz. Megnézed, hogy van-e időzítő rajta?

A fűnyíró már nem lángolt, de a motor még mindig vészjóslóan sistergett és füstölt.

– Majd máskor– felelte Nick.

– Hát jó.

Tesla felkapta az utazótáskáját, és megindult a ház felé. Végül is magára vállalta a vezérszerepét. Egyébként iső volt az idősebb.

Tizenkét perccel született hamarabb, mint ikertestvére.

Nick is felkapta a maga táskáját, és nővére után eredt a verandára.

Tesla a csengő felé nyúlt, ami hirtelen megszólalt, pedig azujja mégfél méterre volt tőle.

– Hé! – mondta a lány.

Nick erre körülnézett.

– Mozgásérzékelő? – kérdezte.

– Elképzelhető.

Tesla a lábtörlőn állt, amelyre a következő feliratot nyomtatták: HA SÜTIÁRUS CSERKÉSZLÁNY VAGY, NEM VAGYOK ITTHON.

Ekkor vette észre a zsinórt, ami a lábtörlő alól vezetett az ajtókerethez. Hátralépett egyet, majd újra a lábtörlőre állt.

Ismét megszólalt a csengő.

– Nyomásérzékelő – mondta Nick. Majd elismerően hozzátette: – Nem rossz.

– Aha. De ha Newt nagybácsi ennyire okos, hogyhogy nem jött ki a reptérre?

– Anya és apa folyton azt mesélték, hogy mindig is kicsit… szétszórt volt. Talán csak kiment a fejéből.

– Kiment a fejéből, hogy az unokahúga és az unokaöccse ma költözik ide hozzá?

Nick egy fáradt vállrándítással felelt a nővérének.

Meglehetősen pocsékul kezdődött ez a nyaruk. A suli még csak két napja ért véget, és hirtelen: bumm – az utazás Disneylandbe törölve, tudósszüleik bejelentik, hogy azonnal Közép-Ázsiába kell utazniuk, hogy a szójababöntözés szenzációs, új módszerét tanulmányozzák, őket meg elküldik a világtól elvonult bácsikájukhoz, akiről a családban senki sem tud vigyorgás vagy borzongás nélkül beszélni.

Ennyit a nyári lazulásról.

Tesla nagyot sóhajtott.

– Mi nem sütit áruló cserkészlányok vagyunk! – kiáltott fel.

De senki nem jött a bejárathoz.

A kilincs után nyúlt. Az ajtó nem volt kulcsra zárva.

Tesla óvatosan kinyitotta.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Nick.

– Miért ne? – felelte a lány és belépett. – Mostantól ez a mi házunk is. Legalábbis a következő három hónapra.

– De… mi van, ha Newt bácsi mondjuk egy vérszomjas harci kutyát tart odabent?

– Az már rég ugatna, mióta megszólalt a csengő.

– Ja, ez igaz.

Tesla egyre beljebb hatolt a ház sötétjébe.

Nick közben odakint maradt a verandán.

– Mi a fene…? A begóniáim! – kiáltott fel valaki a háttérben.

Nick a válla fölött hátrasandított.

Egy alacsony, de izmos nő szállt ki átizzadt melegítőruhában egy nagy, csillogóautóból a szomszéd ház kocsibeállóján. Rémülten tátogva nézett végiga feltúrt virágágyásokon és a füstölgő fűnyírón.

Sötét ábrázattal fordult aztán Newt nagybácsi háza felé. És haragja akkor sem szállt el, amikor az őt figyelő Nicket meglátta. Igazából csak még dühödtebb lett.

Nick gyámoltalanul odamosolygott, integetett, aztán berohant a házba és behúzta maga mögött a zajtót.

– A mindenit! – mondta, miután a szeme megszokta a benti félhomályt.

A hosszúkás helyiségben egymás hegyén-hátán hevert vagy egy tucatnyi régi számítógép, egy teleszkóp, egy fémkereső, amelyhez egy nagydarab fejhallgató csatlakozott, egy régi szabású búvárruha és a hozzá való rézsisak, egy kitömött jegesmedve (valódi, preparált fajta), egy láncfűrész, valami, ami úgy nézett ki, mint egy lángszóró (de az csak nem lehetett… vagy mégis?), egy FAGYASZTVA TÁROLD! feliratú doboz, amelynek a másik végén – természetesen fejjel lefelé – ez állt: EZZEL AZ OLDALÁVAL FELFELÉ, legvégül pedig egy teljes díszkivilágításban pompázó karácsonyfa, függődíszek gyanánt ráaggatott törött főzőcsészékkel és kémcsövekkel (mindez júniusban). Csupasz vezetékek és elektromos kábelek lógtak ki a vakolat mögül és gubancolódtak össze mindegyik sarokban, miközben a falakon annyi diploma, tudományos díj és szabadalmi oklevél függött (mindegyik Newton Galileo Holt, azaz Newt nagybácsi nevére kiállítva), hogy alig egy tenyérnyi szabad terület maradt köztük.

Innen balra nyílt a nappali, annyi könyvvel, hogy még egy nagyobb könyvtár is megirigyelhette volna, de volt még ott egy felfújt műanyagzsákokból eszkábált félig átlátszó heverő, meg egy nagyképernyős tévé is, amelyet lerongyolódott huzalok kötöttek össze egy kisméretű trambulinnal. A trambulin fölött a mennyezet repedezett volt és ütésnyomokkal teli, mintha valaki folyton túl magasra ugrált volna. Egy horpadt bukósisak hevert nem messze a padlón.

Nicktől jobbra helyezkedett el az étkező. Egy futószalag kötötte össze a konyhával, az asztallap közepébe egy grillsütőt építettek. Székek nem voltak sehol, helyettük hevederek és csatok lógtak a plafonról.

Tesla egy szőrtelen macskát simogatott, amelyik az asztalon állva épp egy csokis süteményről nyalogatta le a cukormázat. Ahogy Nick közelebb lépett, észrevette, hogy a sárga máz szabályos szavakat ad ki.

ÜDVÖZÖLLEK

ICK ÉS TESLA

Az N betűt már megette a macska.

– Tehát Newt bácsi mégsem felejtette el, hogy jövünk – mondta Nick.

– Úgy látszik, nem – jegyezte meg Tesla.

– Hát akkor hol lehet?

Tesla megvakarta a macska egyik kopaszfüle tövét. Az állat tovább nyalta a süteményt, és most már dorombolt is.

– Fogalmam sincs– ismerte el a lány. – Talán a macska őt is megette.

Ekkor Tesla félrebillentette a fejét.

– Hé! Te is hallottad?

Nick is félrebillentette a fejét, ugyanúgy, ahogy nővére, bárközben azon morfondírozott, vajon miért csinálnak így az emberek.

Az egyik fül körülbelül harminc százalékos megemelése valóban segítené a gyenge hangok felfogásának képességét? Ezen töprengett, ilyen volt az észjárása.

Aztán meghallotta.

– Mintha kiabálna valaki – mondta. – De nem értem, mit mond.

Tesla még jobban megbillentette a fejét, majd előre hajolt, fülét közelebb tartva a padlóvonalához.

Nick ugyanígy tett.

Aztán Tesla szó nélkül kiment az étkezőből a konyha irányába, továbbra is félrebillentett fejjel. Nick követte.

A konyha távolabbi végében, a hűtőszekrény mögött egy ajtóra bukkantak. Tele volt ragasztgatva mindenféle felirattal.

BELÉPNI TILOS

MAGÁNTERÜLET

KIZÁRÓLAG HIVATALOS SZEMÉLYZET RÉSZÉRE

A BETOLAKODÓKAT VÁD ALÁ HELYEZIK

KOCKÁZATOS

GYÚLÉKONY

MÉREG

NAGYFESZÜLTSÉG

VESZÉLY

VIGYÁZZ! KUTYA

A KUTYA át volt húzva, és valaki azt írta a helyére, hogy MACSKA.

Ahogy Nick és Tesla keresztülmentek a konyhán, a fojtott kiáltások egyre hangosodtak.

Tesla ekkor előrenyúlt és kinyitotta az ajtót. Rögtön mögötte egy sötét lépcsősor vezetett a mélybe.

A lépcsők aljánál pedig valami zúgott és fénylett.

– SEEEEEEEEEEEEGGGGGGGÍÍÍÍÍÍÍTTTTSSSSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉGGGGGGG! – kiáltotta egy hang.


Nick és Tesla veszélyes laboratóriuma

Írta: „Tudós Bob” Pflugfelder és Steve Hockensmith
Illusztrálta: Scott Garrett
Angol nyelvből fordította: Krusovszky Dénes

A sorozat a Vivandra és a Cerkabella közös kiadásában jelenik meg.

A NICK és TESLA sorozat további kötetei előkészületben:
Az elszabadult robothadsereg
A titkos ügynökök összecsapása (mindenféle kütyükkel)